Hozam Vadász

                Folytatjuk makroökonómiai sorozatunkat, most is a külkereskedelem, államközi hitelezés és folyó fizetési mérlegek lesznek a központban, csak kissé általánosabb kontextusban. A vizsgált elv, ahogy a címből is kiderül, a neo-merkantilizmus névre hallgat, amely több fejlődő ország politikáját és gazdasági hozzáállást határozta meg az elmúlt néhány évtizedben. Az elv maga az egyik legelső közgazdasági elvből a merkantilizmusból ered, mely még a XVII-XVIII. századokban örvendett hatalmas népszerűségnek a korai "közgazdászok" körében, és amelynek akkori elsődleges célja a nemesfém felhalmozása volt. Az elvet Adam Smith "Wealth of Nations" című műve kérdőjelezte meg először, amivel elindult a klasszikus közgazdaságtan iskolája.

                A modern merkantilizmus elsődleges célja a pozitív külkereskedelmi mérleg elérése (nagyobb export mint import), és ezáltal a külföldi devizák ("modern aranytartalékok") felhalmozása. A sarkalatos pont ennek elérésekor a kompetitív előny megteremtése a világpiacon, mely a feltörekvő országoknál az alacsony bérszintek miatt általában sikerül is, ha csak rövid távon is olykor. Nem csoda, hogy több ország ezt az elvet követte a 21. század kezdetén és az azt megelőző évtizedben (India, Kína, Brazília, Oroszország), ha működik akkor jónak kell lennie. Az elv ott kezd el rosszul működni, amikor a belső jólét megvalósul és az emelkedő bérszinteknek köszönhetően az egykori kompetitív előny elkezd erodálódni. Ekkor lép általában életbe a klasszikus közgazdaságtan, melynek egyik legfontosabb alapelve továbbra is a kompetitív előny, de egy merőben más megvilágításban. Adam Smith szerint minden gazdaságnak azt kell gyártani, amiben a legjobb a világgazdaságban, ezzel biztosítva a javak legbővebb ellátását. Utóbbi esetre tökéletes példa Japán a második világháború és az 1980-as évek "beérése". Míg kezdetben a könnyű és nehéz ipari ágazatok teljes skálája megtalálható volt a Japán gazdaságban fejlődése során csak az igazán erős húzóágazatok maradtak meg (elektronika, járműgyártás), melyek azóta is az első helyen szerepelnek a Japán gazdaságon belül.

                A rövid válasz írásunk címében rejlik: ha végtelenítve lehetne csinálni vagy a modern rabszolgaság egy formáját kapnánk, vagy egy óriási buborékot (mely lehet az első eset következménye is). Hogy miért? Ahogy előző, Kína és az USA kapcsolatát vizsgáló cikkünkben is rávilágítottunk, mint minden mérleg egy gazdaság fizetési mérlege sem lehet egyensúly nélkül. Amely pénz az egyik csatornán bejön annak a másikon távoznia kell. A külkereskedelmi mérleg pozitív állása tőkekivitelt von maga után, míg a magasabb import tevékenységet csak külső forrásból, tőke behozatallal lehet fedezni. Egyszerűsített példánkban csupán két ország alkotja az egész világgazdaságot. "A" ország export többlettel rendelkezik, míg "B" ország külső forrásokat kénytelen bevonni (jelen esetben csak "A" országtól tudja ezt igényelni), hogy fedezze import többletét. "A" ország saját pénzét kapja vissza, hiteleken keresztül. A rabszolgaság ekkor többféleképpen is érthető. Egyik részről az import többlettel rendelkező ország dolgoztatja a másikat, ám ezt csak hitelekből teheti meg, tehát egy pont után ők minden pénzüket hitel törlesztésre kell hogy költsék, hogy kikerüljenek az adósság spirálból. Ha nem törlesztenek minden szereplő óriási veszteségeket szenved el. A hitelező nem képes tovább gyártani, a hitel felvevő nem tud árut vásárolni. Ha tovább folytatódik a játszma, és "B" ország törleszt onnantól csak "A" országbeli hitelezőknek robotolnak. Ez a modell természetesen többszereplős világgazdaságra ugyan így áll.

                Egyik részről Kína eddig a fenti példa "A" országának szerepében volt, ám lassan a belső jólét növekedésével kénytelen lesz átállni a klasszicista gazdaságok sorába és eldönteni mely iparágakba érdemes invesztálni. Második indok a Brazil gazdaság, melynél a külkereskedelmi többletet nyújtó bányászati ágazat nem fenntartható módon működött és egy egész ország lett kizsákmányolva saját maga által. Ebbe a csoportba tartoznak még a túlzottan fosszilis nyersanyagokra támaszkodó gazdaságok (Arab olajexportőrök, Oroszország), melyek a tartalékok elfogyásával kénytelenek lesznek átállni egy fenntarthatóbb gazdaságpolitikára.

                A harmadik szereplő Japán, aki a másik oldalról közelíti meg a kérdést. Túlzott hitelfelvétele (200 % GDP arányos államadósság) lassan a fizetésképtelenségig hajszolja az országot. Jelenlegi 1% kamatszintek mellett a költségvetés 23 %-a megy el a kamatok törlesztésére. Mint a számok mutatják ha a hozamszintek 3%-al növekednek úgy közel az egész költségvetés hiteltörlesztésre mehet el. Ez szintén aktuális kérdés, minek után a jegybank -1%-ról 2%-ra akarja emelni az inflációt, mely pont az ominózus +3% emelkedést idézheti elő, ha a befektetők ragaszkodnak a jelenlegi reálkamat szintekhez. Az adóssághegy pedig egyenlőre még növésben van.

Kína az elmúlt néhány hétben a figyelem középpontjába került, sajnos a negatív fejlemények miatt, melyek egyenlőre csak fokozottan hatnak ki a világgazdaság többi szereplőjére. A beszerzési menedzser indexek és a kínai ipar termelékenysége zsugorodott az utóbbi hónapokban, mint azt az első negyedéves adatok kimutatták; de ami talán ennél is meglepőbb az az, hogy a kínai kormány úgy nyilatkozott nem terveznek kisegítő intézkedéseket tenni az ügyben. Elindultak a találgatások a nyilatkozat kapcsán, lehetséges e, hogy a kínai kormány a piacgazdaság irányába kíván tenni lépéseket? Az egyik legnagyobb kérdés a kínai pénzt, a jüant övezi, mely jelenleg mesterségesen alacsony áron van tartva. Amennyiben egy fokozottan vagy sávozottan lebegő árfolyam mellett döntene a kormány úgy a bankközi piacokon hatalmas sokkokkal kéne megbirkózni a kereskedőknek és bankároknak. Mostani cikkünk ezt a problémakört járja körül részletesebben.

                Az mesterségesen alacsonyan tartott hazai fizetőeszköz a kínai gazdaság egyik legfontosabb mozgatórugója. A gyenge deviza mint tudjuk jótékony hatással van a külkereskedelmi mérlegre, az exportot ösztönzi, míg az import tevékenység kevésbé vonzó lesz általa. Az így kialakult külkereskedelmi többlet egy ország gazdaságában forrásként jelenik meg, és mivel mint az egyszerű könyvelési szabályoknál állami szinten is ami jelentkezik forrás oldalon annak eszköz oldalon is meg kell jelennie. Ez az eszköz nem más, mint a kínai gazdaság illetve kormány deviza tartaléka, amit mára már milliárd dollárokban mérnek. Mivel jüanra átváltani a folyamatosan befolyó összegeket nem volna célszerű (jüan erősödést idézve elő) a kínai kormánynak egyéb eszközök után kell néznie, amibe ezt a tömérdek pénzt fektetni lehet. Ez az eszköz nem más, mint amerikai államkötvények.

                A kínai állam a teljes USA államadósság 21,8 % (1273,5 milliárd USD) részét birtokolta 2014 januárjában a legfrissebb adatok szerint; mely saját GDP-jük körülbelül 10%-ának felel meg. A számok magukért beszélnek, a vilg két legnagyobb gazdaságának sorsa mondhatni egybe fonódott. Egy esetleges világpiaci nyitás a kapcsolatot igencsak deformálná. A legvalószínűbb, hogy a fejlett piaci befektetők többsége egyszerűen kivetítené a múltbeli teljesítményt a jövőre és elkezdené vásárolni a kínai értékpapírokat, erősítve ezzel a jüant. Lebegő árfolyamnál Kína veszítene ezzel versenyképességéből, mely még jobban visszavethetné a Kínai gazdaságot ezzel súlyos veszteségeket róva a befektetőkre. Amennyiben intervencióval fenn akarnák tartani a gyenge árfolyamot úgy pénznyomtatásba kéne kezdeni, dollár vásárlással és jüan eladással stabilizálni az árfolyamot, mellyel még jobban felpörögne a dollár alapú államközi hitelezés. Ez a "holland betegség" egyik torz formája lehetne.

2014 rázós évnek indult a feltörekvő piacokra nézve. Alig az első FED tapering után a főbb piacok mind estek (indiai, indonéz, török, argentin, brazil, orosz (bár itt az ukrán politikai feszültség is besegített) 6-8 % estek január folyamán); a  feltörekvő piaci devizák leértékelődtek, több helyen a kamatemelés is szükségessé vált a deviza árfolyamok kordában tartásához (Törökország, India, Dél-Afrika). Izgalmas első negyedévet tudhatnak maguk mögött ezek piacok, és a tőkekivonás csupán lassulni látszik, a trend még nem fordult.

                Végső soron anomáliát okozott a piacokon a rengeteg ingyen pénz, amit a FED monetáris lazítási politikája öntött a piacokra, így mondhatjuk, hogy ez az első negyedéves korrekció nem is olyan meglepő. Persze utólag mindenki könnyen okos, ezért a mostani cikkünkben azt vizsgáljuk miért nem szabadott volna bekövetkeznie, és hogy mi hatott ezek a mechanizmusok ellen?

                A következő néhány soron egy rendkívül egyszerű és sokat használt közgazdasági elvet/mechanizmust fogunk bemutatni, mely mint egy önszabályozóként működik a piacok között. Első körben egy igen fontos, ám a nagy tömegek (tömegek = választópolgárok; nem közgazdászok) által nem ismert, nem megértett elvről ejtünk szót. Ez nem más, mint hogy egyes gazdaságok teljesítményét, bármely meglepő ez az egyszerű embernek nem a benne forgó pénz mennyisége, hanem a megtermelt javak mennyisége tart fent. Ha egy évben 10 egységnyi áru készül és 100 forint forog benne, nagyon leegyszerűsítve a szemléltetés kedvéért 10 Ft lesz egy egységnyi áru. Amennyiben a gazdaságba belenyomunk még 100 Ft-ot 10 egységnyi árura 200 Ft jut, 20 Ft lesz egy egység ára; az infláció 100%-ra szökött, mely később a deviza keresztekbe is beárazza magát.

Tegyük fel, hogy X és Y deviza keresztárfolyama kimozdul egyensúlyi szintjéből, X fel illetve Y leértékelődik. Ekkor egy egységnyi X-ért több egységnyi Y devizát kapunk. Mivel az árak nem változnak olyan gyorsasággal, mint a deviza keresztek X gazdaság szereplőjének relatíve olcsóvá válik Y piacon megvenni az adott terméket. Ahhoz, hogy mindezt megtegye el kell adnia X devizát és Y-t kell vásárolnia, mellyel X árfolyamot lefelé, Y felfelé hajtja; vissza az egyensúlyi pozíció felé.

Az elmélet természetesen fordítva is működik. Erős külföldi deviza mellett kevesebbet importálunk, hiszen több egységnyi hazai fizetőeszközt kell adnunk ugyan azon ár kifizetésére devizában; illetve a másik piac számára rendkívül attraktívvá válik a mi piacunk, és újból az egyensúlyi helyzet felé haladunk.

                A fenti két elvet most egyesítjük, és megnézzük milyen hatással kellett volna lennie a FED monetáris lazításának a piacokra. A FED semmi mást nem csinált monetáris lazítás címén, „csupán” havi 85 milliárd dollárnyi pénzt öntött az Egyesült Államok piacára. Hogy hogyan tette ezt? Kötvényeket és jelzálogleveleket vett a bankoktól és a pénzügyi szektor egyéb szereplőitől. Hogy ez miért pénznyomtatás? Az a különbség a között, hogy én vagy a FED ír egy csekket, hogy az én számlámon kell hogy legyen fedezet. A jegybankok esetében ez egyáltalán nem kritérium. És bumm, kész is a friss, ropogós több milliárdnyi számlapénz.

                Bár a keresletet ez a rengeteg plusz pénz stimulálja, de csak hosszú távon, így rövid távon mindenképp a deviza gyors leértékeléséhez kéne vezetnie. Amennyiben a hazai deviza relatíve gyenge a külföldihez képest, a külföldi eszközök (javak és értékpapírok egyaránt) drágulnak a hazai fogyasztó/befektető szemében így nem vesz azokból. Legalábbis ez lenne az elmélet. Mert gyakorlatban természetesen a rengeteg friss pénz a feltörekvő piaci indexeket is új csúcsokra repítette, az egyensúly nem hogy helyreállt volna, de még nagyobb szakadék képződött a tényleges és ideális helyzet között.

                A mesterségesen alacsonyan tartott USA kamatszintek, illetve minden USA gazdasági érdekeltség közös célja, a gyenge USD, tette ezt lehetővé, ezáltal egy buborékot vagy anomáliát képezve a feltörekvő piacokon, mely semmi másra nem alapult, csak arra a bizalomra, hogy a FED tovább önti a pénzt a piacokra ezzel biztosítva a kellő likviditást az indexek emelkedéséhez. Ahhoz az emelkedéshez, ami mögött nem állt akkora tényleges piaci növekedés, mint ahogy azt az indexek indikálták, bár meg kell hagyni elég nagy löketet adott a piacoknak a plusz likviditás, a reál GDP adatok magukért beszélnek a feltörekvő régiókban.

Természetesen ez a plusz likviditás, itt már részben piaci árazás szintjén a kamatszinteket is elmozdította a reális szintekről (alacsonyabbra, mint az ideális), amely később kiigazításra került a sorozatos alapkamat emelések által Törökországban, Indiában és Dél-Afrikában. Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy a tapering és a buborék fújás addig nem lesz befejezve, amíg a FED nevetségesen alacsony szinten tartja a kamatokat, ami mint a legutóbb megjelent FED jegyzőkönyvből kiderült mégsem a közeljövőben lesz. Úgyhogy öveket becsatolni, még lesz egy rázós utunk.

Legutolsó kötvényekkel foglalkozó cikkünkben (a cikket itt találja) részletesebben foglalkoztunk a közgazdasági jelenérték számítással. Most a vállalti pénzügyek szintjén folytatjuk vizsgálódásunk ezen a vonalon. A jelenérték számítás leggyakrabban a faktoring ügyletek esetén bukkan fel a vállalti vagy wholesale ügyleteknél.

                A faktoring nem más, mint mikor a bank az ügyféltől megveszi egy harmadik fél tartozását. Például "A" cég eladott 100 egységnyi árut "B" cégnek 10 000 Ft/db áron, tehát "B" cég tartozik "A" cégnek 1 000 000 Ft-al, melyet egy előre meghatározott jövőbeli időpontban kell kifizetnie. "A" cég tehát birtokol egy 1 000 000 Ft-os tartozást, melyet faktoring ügylet keretében el tud adni "A" banknak. A kérdés már csupán annyi, hogy mennyiért?

                Itt jelenik meg a jelenérték számítás a folyamatban. Tudjuk, hogy a követelés egy jövőbeli időpontban mennyit fog érni, a hátralévő futamidőt, illetve az aktuális kamatszintekkel is tisztában vagyunk. Mondjuk, hogy a fizetés 90 nap (1/4 év) múlva esedékes, az aktuális kamatok pedig 5% éves szint körül mozognak. Ekkor a jelenérték 1 000 000 / (1 + 0,05 * 0,25) = 1 000 000 / 1,0125 = 987 654 Ft. Természetesen ez csak egy egyszerű számítás a mechanizmus szemléltetésére, valóságban a bank a kamatok ingadozását is figyelembe veszi (emelkedő kamatszintek mellett se fizessen rá az ügyletre), az adós fizetőképességét is belekalkulálja, illetve a bank is kapitalista elveken működik, ergo szeretne keresni is az ügyleten, így általában plusz marzsot is ráterhel a faktoring vevőjére.

                Lehetséges, hogy a cég, akinek tartoznak, új beruházásba akar kezdeni, így szükségessé vált kintlévőségeinek behajtása. Ilyenkor egyrészről kötheti a szerződés, vagy az adott szó (verbális szerződés); vagy egyszerűen csak nem akarja felborítani a kialakított jó viszonyt vevőjével. A "hitelezés" feladatát ekkor átadja a banknak faktoring formájában (hiszen a késleltetett fizetés eleve a két cég közötti áruhitel fogalmát merítette ki).

                Másik ok lehet, hogy további kereskedelmi ügylet bonyolításához van szüksége a pénzre ( készletek feltöltése, új áru vásárlása); ám forgóeszköz hitelre nem jogosult gyenge pénzügyi helyzete miatt. Ezen esetekben lehet a leginkább kihasználni a faktoring nyújtotta lehetőséget. Egyik oldalról faktoring esetében nem a hitelező, hanem az adós cég pénzügyi helyzetét mérlegeli a bank (fenti példában "B" cég), így ha hitelező cégünk nem is juthat hitelhez, faktoring ügyleten keresztül megkaphatja a szükséges működő tőkét tevékenysége folytatásához. Ez természetesen hátrány is lehet, hiszen gyenge pénzügyi partner esetén nem fogom tudni faktorálni annak tartozását. Második előnye ezen helyzetnek a faktorálás utáni erősebb pénzügyi helyzet, mely akár alkalmassá teheti a céget hitel felvételére is. Ezt az első példával egybe fűzve (új beruházás teszi szükségessé az adósságok behajtását) láthatjuk, hogy nagyobb beruházások esetén ez rendkívül előnyös lehet egy faktoring ügylet, mivel az önrészt és a felhasználható tőkét is növelni tudtam (önrész + elérhetővé vált hitel)

                A piacinál magasabb kamatok számításával a bank "megrövidít" minket néhány százalékkal, így minden esetben kevesebb pénzt kapunk vissza, mint az adósság lejáratig való tartása esetén kaptunk volna. Még az összeg elhelyezése (befektetése) esetén sem garantált az eredeti összeg elnyerése, hiszen "biztos" kamatok mellett csak a piaci szinteket érhetjük el, azon felül pedig már plusz kockázatokat kell vállalnunk, tehát akár kevesebbel is távozhatunk, mint kezdtük. Ezt az összeget fel lehet fogni, mint a faktoring szolgáltatás díja.

                Többször kerestek már meg ismerősök azzal a kéréssel, hogy tanítsam meg őket a tőzsdézés alapjaira. Az első, amit mindig közlök velük, az a várható haszon, illetve veszteség. Amikor meghallják, hogy az igazi profi alapkezelők is átlag 15-20% csinálnak évente átlagban azonnal elmegy tőle a kedvük, és közlik, hogy akkor inkább a szerencsejáték, ott legalább egy duplázásra van esély. Azt természetesen elfelejtik, hogy a hivatásos kereskedés igen messze áll a kaszinózástól, de a duplázás lehetőségével igen nehéz versenyre kelni. A mai világban azonban erre is van lehetőségünk a pénzpiacok világában; az eszköz ami lehetővé teszi ezt számunkra nem más, mint a bináris opció. A következő néhány soron ezen pénzügyi termék működését mutatjuk be nagyvonalakban.

                A bináris opció, mint minden opció, rendelkezik egy lejárati időponttal, létezik vételi és eladási oldalon is és árfolyamát a várt és valódi árfolyamok határozzák meg. Működése ügyfél szempontból viszonylag egyszerű. Egy index várt árfolyamára akarok spekulálni; jelenleginél magasabb akkor vételi, jelenleginél alacsonyabb akkor eladási ügylettel. Tegyük fel, hogy az S&P 500 index 1850 ponton áll, a mi várakozásunk 1900 feletti egy hét múlva, így hát vételi oldalon nyitunk egy pozíciót bináris opcióval. Az opció maximális értéke 100, minimális 0, mi valahol a kettő között tudunk pozíciót nyitni, az aktuális várakozásoknak megfelelően. Az árfolyam nem más, mint a kedvező eset (1900 pontnál magasabb árfolyam) bekövetkezésének lehetősége százalékos skálán mérten. Amennyiben lejáratkor az S&P 500 1900 vagy magasabb értéken áll 100 % kifizetésre kerül sor; amennyiben alatta elbuktuk opciónk értékének egészét, azaz az értéke 0.

                A termék „futamideje” alatt az árfolyam a várakozásoknak megfelelően változik. Előző példánknál maradva tegyük fel, hogy 70 ponton vettük meg S&P 500 call (vételi) opciónkat 1900 pontra számítva 1850 spot árfolyam mellett. Amennyiben az mindenkori árfolyam várakozásunkkal szembe megy opciónk rétéke csökken, kedvező mozgás mellett nő, de 1900 pont felett sem éri el a százat, hiszen az, hogy aktuálisan kedvező helyen áll az index nem garancia, hogy lejáratkor is kedvező végkimenetelt kapunk.

                A kockázat növelésével növelni tudjuk potenciális nyereségünk, illetve veszteségünk. A bináris opció esetében ez kissé kifacsarva igaz csak. Tegyük fel, hogy 10 árfolyamon vásároltunk egy bináris opciót. Lejáratkor kedvező esetben érhet 100-at, ami 900 % hozam, illetve érhet 0-t ami „csupán” 100 % veszteséget jelent. 90 árfolyamon kedvező esetben 11,11 % hozammal távozhatunk, kedvezőtlen végkimenetel esetében 100 % a veszteségünk. Természetesen lehetőségünk van lejárat előtt is kereskedni opciónkkal, mely esetben a minimum és maximum hozamok között kereshetünk vagy épp veszíthetünk.

                A lényeg, mint mindenhol a pénz és tőkepiaci kereskedés világában, a szakértelemben rejlik. Kaszinózáshoz a termék tökéletes, hiszen míg egy kaszinóban alapvető szabály, hogy a végén mindig a ház nyer, itt matematikai esélyeink kielégítőbbek, hiszen nagy valószínűséggel nullára jövünk ki a nagy számok törvénye alapján. 5 árfolyamú opciókat vásárolva 100-ból 5-ször találjuk el a helyes irányt. Ez 95 * 5 egység veszteséges illetve 5 * 95 egység nyereséget jelent. Általános matematikai összefüggéssel leírva: x + y = 100; x árfolyamon történő üzletkötés esetén: y * x egység veszteség, illetve x * y egység nyereség. Természetesen nem csak szerencsejátékra használható ez az eszköz.Mind a derivatívák legtöbbje, úgy a bináris opció használható kockázat kezelésre, illetve fedezeti ügyletek bonyolítására.