A 2008 pénzügyi válság a mai napig felkapott téma, hiszen mindenki, legyen az a magán vagy közszférában, a válság hatásaira hivatkozik, amikor meg kell indokolnia lépéseit. Habár kétségtelen, hogy a jelenség világméreteket öltött és mindenki életére kihatással volt, mint minden földrengésénél az epicentrum a legérdekesebb. Főleg azért, mivel a szóban forgó epicentrumot tartották a „kéreg” legstabilabb pontjának. Hogy bizonyulhatott mégis a leggyengébbnek? Számos film és tényfeltáró sorozat próbált utána járni a témának, elég csak Michael Moore, Capitalism: A Love Story (Kapitalizmus: Szeretem), vagy Charles Ferguson, Inside Job (Bennfentesek) című ikonikus munkáira gondolni. A konklúzió általában ugyan az, legyen szó dokumentum filmről, elemzésről vagy újságcikkről: kapzsiság, deregularizáció, sőt néhol még maga a kapitalizmus intézménye is.


                Habár az első kifejezés nagyon hangzatos, kiváló retorikai kifejezés; a második rendkívül tudományos, ám az egyszerű ember számára nem épp sokat mondó, a harmadik kifejezés hagy némi kívánnivalót maga után. Ugyanis ha jobban megvizsgáljuk a sokak által kifogásolt cégek viselkedését, láthatjuk: az elég messze áll a kapitalizmus elveitől. A kapitalizmus néhány hangzatos definíciója, olyanok mint a szabad verseny, profit orientáltság egyáltalán nem érvényesültek. Hogy lehet szabad versenynek hívni azt, ahol nem csak a pénzügyi, de minden szektorban 4-5 nagyvállalat irányít gazdasági és politikai erejük miatt? A profit orientáltság habár túlzottan is érvényesült egyes körökben, az első ismérv alapján ezt a fogalmat ki kellene terjeszteni a piac összes szereplőjére, melyet a monopolista vagy oligopolista piaci berendezkedés nem tesz lehetővé.


                Sokan mondhatnák, hogy az egyéni hitelek felvétele/fogyasztás felpörgetése szintén a profit orientált viselkedéskörbe tartozik, ám ez a kijelentés több sebből is vérezne. Első, és talán legobjektívabb ellenérv: az adósság egy főkönyvben (legyen az cégé, vagy magánszemélyé) sosem a profitot erősíti, akkor sem ha kezdetkor a pénzeszközöknek köszönhetően az aktívák is növekedtek. Kettes ellenérv: hacsak nem egyéni vállalkozóról van szó az egyéni profit nem tartozik a kapitalista profit orientáltság fogalmába. A profit orientált viselkedés mögött szükség szerűen kell valamilyen terméknek, szolgáltatásnak, de legkifejezőbben: HOZZÁADOTT ÉRTÉKNEK állnia. Ha csupán beteszünk a centrifugába egy zsák pénzt (értsd gazdasági körforgás) és megpörgetjük senki nem lett gazdagabb, csak egy halálos dominót építettünk fel (ahogy az történt 1980-2008 az USA-ban).


                Végül és nem utolsó sorban, az egyik legfontosabb alapelv sérült, amikor az amerikai kormány 700 000 000 000 dollárral a bankokat segítette ki. A magasabb hozammal magasabb kockázat jár, és vice versa. Kapitalizmusban ennek a két „árucikknek” a váltása 1:1 vagy közel 1:1-ben zajlik. Amikor a bankok a legmagasabb kockázati kategóriájú termékekkel: sub-prime-on alapló derivatívákkal kereskednek tőkeáttétellel (a kockázatosság orgiája), majd ráveszik a kongresszust, hogy fizesse ki őket dolláronként 100 centtel az elv két lábbal van a sárba tiporva. Ez nem csak közgazdasági, de alapvető elveket sért, többek között a „zero-sum game” (vagyis azt az ökölszabályt, hogy summa mindig = 0) illetve a nagy számok törvényét is egyszerre; lényegében: végtelen sok üzletet véve nem lehet a végén pluszban kijönni.



                Záró gondolatként egy személyes vélemény: minek után a mai társadalom odáig jutott, hogy képtelenség, hogy az egyén teljesen önálló legyen az egyénnek a társadalomban való éléshez specializálódnia kell egy bizonyos területre (ez lényegében az Adam Smith-i competetive advantage vagyis versenyelőny elv újraértelmezése). Mint ilyen, a pénzügy is egy külön terület, és létjogosultsága van egy modern, szofisztikált társadalomban, csak úgy, mint a tanárnak, kétkezi munkásnak, vagy orvosnak; a gond ott kezdődik ha az orvosom a halálomból akar hasznot húzni, vagy a tanár a megbuktatásommal jut egy kis extrához.