Egy friss felmérés szerint 2007 óta mint egy 57 000 milliárd dollárral nőtt a világgazdaság hitelállománya. Ez éves szinten 5,3 százalékos növekedésnek felel meg, ami még mindig visszafogottabb a váslág előtti évek 7,3 százalékos éves üteménél. Ugyanakkor a válságot követő években a világgazgaság csupán éves 1,7 százalékkal nőtt, míg az infláció csak az utóbbi években kezdett el magához térni. Minden tekintetben eladósodtunk a válság évei alatt.
Hogyan lehetséges ez? Mindenki hitelt próbál leépíteni, a bankok rossz hitelek ezreit írták le veszteségként az elmúlt években, az új központi szabályozások hatására a nyugati bankok kénytelenek voltak megszabadulni a kockázatos eszközeiktől, valamint (majdnem) összeomlott a kínai árnyékbankrendszer is.
A kérdésre a széles körben uralkodó laza monetáris politika adhatja a választ. Míg a rossz hitelek többségét birtokló lakosság és bankszektor valóban adósságaitól szabadult meg, addig például az Egyesült Államok vállalti szektorának hitelállománya rekord mennyiségüre duzzadt a válság éveiben. Az Economist felmérése szerint 14 olyan állam van, ahol a teljes adósság mint egy 50 százalékkal emelkedett a gazdaság teljesítményéhez mérten. Ráadásul nem elhanyagolható méretű gazdaságok is szerepelnek a listán, úgy mint Kína, Franciaország vagy Japán. De a „maradék” között is találunk kisebb, ám nem elhanyagolható neveket, például Svédország, Spanyolország, Hollandia, Finnország és Írország.
Azonban a vállalati beruházásoknál egy sokkal fontosabb faktor is közre játszott az eladósodás folyamatában. Egy gazdasági recesszió során nem ritka, hogy az állam átvállalja a privát szfére adósságait (akvizíciók és/vagy mentőcsomagokon keresztül). Egyik oldaról ez magyarázható a „túl nagy, hogy csődbe menjen” érvvel, azonban talán még ennél is fontosabb, hogy a kormányok jelentősen olcsóbban tudnak forrást bevonni a privát szféránál, valamint monetáris eszközökkel is be lehet vetni a finanszírozásba.
De miért is számít az adósság hánydos? A közhiedelemmel ellentétben nem a tőke visszafizetése az elsődleges probléma. Az közszéfra leginkább csak a kamatokat fizeti vissza, a tőkét meg fel tudja venni újra, így az elsődleges probléma a kamatszintek meghatározása. A jelenlegi laza monetáris politika azonban ezt a kérdést orvosolta. A probléma ott kezdődhet, ha a kamatokat is hitelből finanszírozza az állam, és vagy ennek, vagy másnak hatására nő a tőkemennyiség. Ilyen helyzetekből alakulhat ki klasszikus adósság spirál.
Az igazi veszélyforrás azonban a buborékok fújása lehet. A laza monetáris környezet nem tartható fenn hosszú távon, hiszen hiperinflációhoz és összeomláshoz vezetne előbb vagy utóbb. Ebből viszont az is következik, hogy a hitelfelvétel és beruházások új egyensúlyba érnek az új tényezők (alacsonyabb kamatok, megnövekedett pénzmennyiség) beárazásával.
A mai napig a legtöbb hitel fedezve van, és a leggyakoribb fedezet a mai napig az ingatlan. Bár ez értehtő, a föld sosem tud teljesen elértéktelenedni, a megemelkedett beruházások által felfelé hajtott árak az egyensúly beállása után visszakorrigálnak (, mivel csökkent a vételi erő a piacon).
A válság éveiben hét országban emelkedtek töretlenül az ingatlan árak, ahol a piaci átlaghoz képest is túlértékelté váltak az ingatlanok: Ausztrália, Kanada, Malajzia, Hollandia, Svédország, Dél-Korea, és Thaiföld. Érdekes megjegyezni, hogy ezen országok jó része ott szerepel az „50 százalék fölötti GDP-hez mért adósság növekedési” listán is.
A historikus tapasztalatok alapján érdemes még egy dolog levonni tanulságként, a megemelkedett adósság nem csak több kamattörlesztéssel, de buborékokkal is szolgálhat a fedezeti piacon.
Utolsó kommentek