Hozam Vadász

                Mostani cikkünk központi témája a túlzott adóztatás a gazdaságban és annak hosszú távú következményei, illetve megismerhetjük a mai állam(ok) legnagyobb hitelezőjét. A legfontosabb amit ilyenkor kérdezünk, hogy beszélhetünk e túlzott adóztatásról? Bár a válasz összetett; bizonyos értelemben, a korábbi trendeket figyelembe véve túl van adóztatva a gazdaság.

Forrás: data.worldbank.org

A fentebbi ábrákon az államháztartás bevételeit a mindenkori GDP százalékában, felvett külső források nélkül kékkel láthatjuk, illetve ezt kiegészítve pirossal az év/év alapon mért GDP növekedést szintén százalékban kifejezve. A rendszerváltást követő közvetlen időszakról sajnos nem áll rendelkezésünkre adat az államháztartást illetően. 1995 óta viszont megfigyelhetünk egy stabil gazdasági növekedést, illetve ezzel párhuzamosan az államháztartás zsugorodását a GDP százalékában mérten. A 2006-ig tartó ciklus során stabil 4% növekedés láthattunk, míg az államháztartás 42 %-ról 38 % közelébe tudott süllyedni a GDP-hez mérten. Ezek után egy enyhe emelkedés, a Bajnai kormány ideje alatt enyhe csökkenés, majd 2010-2011 között 39% közeléből 48%-ra emelkedett az állami bevételek súlya. Ez legnagyobb részben a válság adóknak és az államosított nyugdíjpénznek volt köszönhető. Miért volt erre szükség? A válság kezelés alatt jelentősen (8%-al) nőtt a GDP-hez mért államadósság. A FIDESZ kormány a zsugorodó gazdaság mellett fenn akarta tartani a magas költekezési szintet, illetve csökkenteni az államadósság mértékét. Utóbbi az adatok alapján nem sikerült.

Forrás: data.worldbank.org

                Bruttó fizetésünk alapvetően három felé oszlik meg: adó, megtakarítás, fogyasztás. Cégek esetében is beszélhetünk ezen három kategóriáról, mely esetben a fogyasztás származtatott fogyasztás módján jelenik meg; amit a cég profitjából nem adóra költ, illetve nem megtakarítja az osztalék/bérek formájában a háztartásokhoz kerül. A fogyasztás a gazdaság motorja, mint tudjuk. Ennek növelésével, akár szervezett (állami kiadások) útján, növelni tudjuk gazdaságunkat. A továbbiakban egy egyszerű példával élve mutatjuk be mi történik az adó szintek emelésével.

Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy a cég adózás utáni eredményét teljes egészében kifizeti alkalmazottainak/tulajdonosainak. Így nem kell különbséget tennünk céges, illetve magán megtakarítások között, egy könnyebben átlátható modellt kapunk. Második feltételezésünk, hogy az állam nem képes külső forrás bevonására.

 Átlagosan valaki 100 forintot keres példánkban. Ennek 20% befizeti az államnak, mint adó, 20% félreteszi megtakarítási célokból (késleltetett fogyasztás, nyugdíj) és a maradék 60% elkölti. Ekkor az állam 20 forintot tud költeni, emberünk 60 forintot költött és 20-at takarított meg. Most emeljük az adó mértékét 30 %-ra. Ekkor emberünk vagy fenntartja 3:1 fogyasztási/megtakarítási modelljét, mely esetben 52,5 forintot költ és 17,5 forintot takarít meg, vagy ami még valószínűbb, hogy továbbra is 60 forintot költ és már csak 10-et rak félre. Mindkét esetben csökkent a megtakarítási szint, és növekedett az össz fogyasztás (magán + állami). Bár a jelenlegi keresleti/termelési görbét emelni tudtuk, hosszú távon a kevesebb megtakarítás miatt visszaeshet a kereslet (késleltetett fogyasztás elmaradása, vagyonosodási hatás).

Makroökonómiai egyszerű szorzót alkalmazva: ΔY/ΔG = 1 / 1-C' ; ahol ΔY a GDP növekedés, ΔG a kormány kiadások növekedése, C' pedig a fogyasztási hajlandóság (fenti példánkban 0,6); illetve ΔY/ΔT = - C' / 1 - C' (ahol ΔT az adóbevételek változása) . Mivel C' kisebb mint egy: 1 / 1-C' > C' / 1-C', tehát ha 100 forintot beszedek adóban és egy az egyben kormány kiadásra költöm a kiadás növelése erősebben hat a gazdaságra mint az adók negatív hatása elvesz; gazdaságunk bővül. Honnan ez a többlet pénz? Nem, a közgazdászok és pénzügyminiszterek nem mágusok, nem a semmiből teremtették. Ez az összeg pontosan az, amit a megtakarítások csökkentésével (első eset, ahol megmarad a X:Y fogyasztási/megtakarítási arány!!! és megtakarításaink magasabbak) elvettünk a privát szférától. Fenti példánkat kicsit átalakítva: 20 Ft adó, 52,5 Ft fogyasztás és 17,5 Ft megtakarítás mindkét esetben adott, a maradék 10 Ft a sarkalatos pont. Alacsony adók esetén ebből 7,5 fogyasztás/2,5 megtakarítás; magas adók mellett mind a 10 Ft (állami) fogyasztásra megy el. Ilyen esetben saját jövőbeni énünktől vettünk fel hitelt! a jelenkori kiadások finanszírozására. Tehát aki meg fogja ezt fizetni mi magunk vagyunk X év múlva.

                A nyugdíjak államosítása ennél is szemléletesebb módon "vett kölcsön" jövőbeni magunktól. Ha nem is azok akik nyugdíjba mennek, vagy azok akik épp akkor aktívak a munkaerőpiacon, vagy az állam külső forrás bevonásával, de mi magunk fogjuk megfizetni valamilyen módon. A közgazdaság nem csodafegyver. Azt kell eldöntenünk hogyan osszunk fel különböző szereplők között egy bizonyos összeget, nem csak egy időben, de idő kontinuumokon belül is! Mert valaki mindig fizetni fog.

                A napokban jelent meg az MSZP választási programja, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pedig szintúgy néhány napja a Portfolio.hu konferenciáján ismertette saját nézőpontját a gazdaság helyzetéről illetve kilátásairól. Úgy tűnik elkezdődött a választási kampány és ígérgetés, de érdemes ilyenkor megvizsgálni mi mennyire fenntartható, illetve milyen hatással lesz a gazdaságunkra .A politikai, ideológiai és szociális részét nem fogjuk megvizsgálni a programoknak, csak a fiskális illetve makrogazdasági oldalra fogunk koncentrálni, egyszerű makrogazdasági modelleket alkalmazva. Alapvetően két grafikon az ár-mennyiség (kereslet-kínálat) valamint a termelés-fogyasztás fog segítségünkre lenni a vizsgálódásban (a számok csak jelzés értékűek, semmilyen formában nem tükrözik a valóságot; csupán az elmélet bemutatására szolgálnak)

                Feltehetően a Fidesz folytatná a személyi adók relatíve alacsonyan tartását és inkább az üzleti szféra adóztatására koncentrálna továbbra is a következő ciklusban. Sőt, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter belengette az egyszámjegyű SZJA lehetőségét is. Ez minden bizonnyal növelné az háztartások nettó bevételét (ha nem is egy az egyben, mivel az nincs garantálva, hogy a bruttó bérek fixen maradnak) ezáltal a fogyasztást is serkentené, hosszabb távon inflációt generálva. Ám a jelenlegi kormány egyik legfőbb célja, hogy 3% alatt tartsa az államháztartási hiányt, így valószínűleg az ezáltal teremtett lyukat újabb vállalati adók kivetésével kompenzálná. Ez a modellünkben a keresleti görbe megemelkedését vonná maga után, növelve az árszinteket és csökkentve a termelést.

                Ahogy ábráinkon is látszik az alacsonyabb SZJA önmagában növelné az árszinteket (magyarán infációt generálna), illetve a gazdaság teljesítményét is rövid távon. Hosszabb távon az infláció miatt a reálbérek csökkennének eredeti szintjükre, ezzel visszaállítva a gazdaságot az eredeti egyensúlyi helyzetébe. Kijelenthetjük tehát, hogy a jótékony hatás csupán átmeneti.

                A megnövekedett vállalati terhek a kínálati görbe emelkedését okoznák, ahogy fentebb írtuk. Természetesen a Fidesz az elmúlt négy évben többször is megerőszakolta a piaci mechanizmusokat (rezsicsökkentés, bankadók áthárításának gátlása) így valószínűsíthető, hogy most is ezzel az eszközzel élne. Ebben az esetben a kínálati görbe természet a helyén maradna, ám a csökkenő profitabilitás a beruházások ( Y = C + G + I + NX ) csökkenéséhez vezetne. Lássuk először azt a verziót, amikor hagyják végbe menni a piaci folyamatokat.

                Ezen (valószínűtlen esetben) semmi nem történt a termeléssel, körül belül eredeti áll helyzetébe tért vissza, ám az árak jelentős emelkedésen mentek keresztül, elinflálva ezáltal a nettó bérek emelkedését, sőt a reál bérek valószínűsíthetően csökkennek az új egyensúlyi helyzetben (feltételezve, hogy a monetáris politika nem tesz semmilyen lépést). Itt megjegyezném, hogy amennyiben kamatot emelnének a jegybankárok az a keresleti görbénket balra/lefelé tolná el kisebb recessziót okozva ezzel (,hiszen kevesebb mennyiségű pénz forogna a gazdaságban).

                Abban az esetben ha a szektorokra kivetett plusz adóterhek áthárítását módjában van megakadályozni a kormánynak úgy a visszaforgatott nyereség lesz kisebb, csökkentve ezáltal a belső keresletet. Ezen forgatókönyvben tehát a a kínálati görbe nem mozdult el, a magasabb bérek (alacsonyabb SZJA) növeli, míg a csökkenő beruházások csökkentik a keresleti oldalt. Amennyiben a bérek hatása erősebb az árak és a termelés rövid távon emelkednek, amennyiben a beruházások csökkenése dominál a termelés és az árszint csökken rövid távon.

                Ha a csökkenő beruházások hatása az erősebb újra két lehetőséggel állunk szemben. Vagy megtalálja a fiskális/monetáris politika a módját a kereslet ösztönzésének és közbelép, vagy a munkanélküliség emelkedésével csökkenti a gazdaság a kialakult negatív kibocsátási rést. Mint láthattuk egyik esetben sincs hosszabb távú fellendülés, sőt egy két forgatókönyv esetében még recessziót is generáltak a bevezetendő intézkedések.

                Adózás szempontjából itt valamivel egyszerűbb helyzettel állunk szemben. A többkulcsos SZJA bevezetésével csupán a jelenlegi szint terheinek újraosztására tett ígéretet a koalíció. A 3% alatti költségvetési hiány betartását Mesterházy is céljának tűzte ki, hiszen általa fogalmazva "ez kőbe vésett szabály".

                A bankadót azzal a feltétellel csökkentenék, hogy a bankok az így megtermelt plusz nyereséget visszaforgatják a gazdaságba. Ezzel csökkentenék az állam bevételeit, növelnék a beruházások szintjét, tehát a keresleti görbe rövid távon felfelé mozdulna el, inflációt generálva és magasabb termelést eredményezve. Természetesen ezáltal máshonnan kéne pótolni az így elveszett adóbevételeket, ám a megnövekedett termelés/fogyasztás a fogyasztási adók bevételeit emelné, tehát nem egy az egyben kéne ráterhelni más szektorra a kiesett állami bevételeket.

                Hosszabb távon itt is visszaállna az egyensúly, vagy a bérek emelésével további inflációt generálva vagy a reálbérek csökkenése miatt a belső fogyasztás csökkenés visszatolná a keresleti görbét eredeti pozíciójába. Ám hosszabb távon itt lehet egy jótékony hatás: mégpedig a vállalati beruházásoknak köszönhető gazdasági bővülés, mely esetben hosszabb távon is fenntarthatóvá válna a magasabb termelési szint. Miért nincs ez a Fidesz forgatókönyvei között? Több oka is van. Első, hogy a lakosság kevésbé szervezett összességében, mint a bankszektor így irányított befektetésekről aligha beszélhetünk. Második,  csökkenő reálbérek miatt nem igazán lenne motiváló erő a spórolásra, minden ember gyarló, igyekeznének a megszokott életszínvonalt fenntartani. Harmadik, ha sikerül spórolni és betenni egy bankba vagy befektetési alapba a pénzt előbbi valószínűleg nem innovációra költene belőle, hiszen a fuldokló csak levegőért kapkodni ér rá, illetve a magas adóterhek miatt nem is kockáztatná a befektetéseit.

                Mindkét oldal (jobb és bal egyaránt) gazdasági szempontból, és itt különösen erős hangsúlyt fektetnék a gazdasági szóra, egy igen előnytelen közös platformon vannak, mégpedig az alacsonyabb keresetűek adóterheinek csökkentésén. Sajnos a csúf igazság az, hogy ezek a rétegek jelenleg többségben vannak a magyar lakosságon belül, életszínvonaluk messze elmarad a nyugati sztenderdektől. Egy ilyen réteg a befolyó plusz pénzből valószínűleg nem fogyasztási hanem létfenntartási javakra költene elsősorban, valamint a spórolás is csak másodlagos. Természetesen szociális államban élünk, bármelyik párt is alkossa a kormányt, és mint ilyen nem engedhetjük meg magunknak az alacsonyabb rétegek sanyargatását a gyorsabb fejlődés érdekében.

                További szociális támogatásokat is ígért a koalíció választási programjában, ám az egyenlőre tisztázatlan, hogy ezekhez honnan szeretnék előteremteni a megfelelő  forrásokat. Emellett szerepel programjukban az alapvető élelmiszerek árának csökkentése is, mellyel újfent az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezőknek kedveznének elsősorban. Itt is felmerül a kérdés, hogy miből akarják pótolni az így kiesett bevételeket?



További tartalomért keressen minket Facebookon!

                Akik számára új a téma: az infláció a pénz elértéktelenedésének mutatója. Mérésére egy átlagos fogyasztói kosár (amiben a kiló kenyértől egy köbméter gázon át a töltőtollig majdnem minden megtalálható, amit egy átlagos háztartás fogyaszt) áll rendelkezésünkre, melyben megtalálható termékek árának változását mérik súlyozott átlag számításával. Az infláció mérésére használt index szám a fogyasztói ár index (angolul consumer price index (CPI)).

Példa:

A kosarunkban van 1 kW áram és 1 liter víz. Egy átlagos háztartás havi bevételének 40% áramra, 60% vízre költi. Egy év alatt az áram ára 10%, a vízé 5% emelkedik. A bázis év indexe 100, az új évben az áram 40*1,1 illetve a víz 60*1,05 indexre emelkedik, így az új index 107 lett, ami 7% inflációnak felel meg.

                A piaci szereplők várakozásai játsszák a legnagyobb szerepet az árak meghatározásában és a fogyasztás alakulásában. Sokszor tekinthetünk rájuk úgy mint a piac önbeteljesítő jóslataira. De az egyszerű fogyasztó mi alapján határozza meg saját várakozásait? A válasz ugyan az, ami a legtöbb befektetés esetében is: a múltbeli trend folytatódását várja. Sajnos, hogy a piac egésze mit fog várni és mi lesz a fiskális és monetáris politika válasza erre, épp annyira nehéz pontosan megállapítani, mint hogy következő hónapban hogy fog viselkedni egy részvény index. Természetesen tőzsdei és inflációs indexek esetében is van különbség az egyes mutatók volatilitásában, mely megkönnyítheti vagy nehezítheti a jövőbeni becslést.

                Lássuk milyen hatással vannak a várakozások a gazdaságra. Alapvetően két véglet van az inflációs skálán: a defláció, melynél pénzünk reál értéke egyre növekszik és a hiperinfláció, melynél pénzünk napok alatt is akár elveszítheti teljes értékét. Természetesen hiperinflációs jelenséggel normális körülmények között nem találkozunk egy gazdaságban.  Deflációnál az árak egyre alacsonyabbak az idő előrehaladtával, így lassítja a fogyasztást, hiszen minek vásároljon bármit is a fogyasztó ha kis idő múlva még olcsóbban juthat hozzá. Az erős inflációs nyomás épp az ellenkező hatást éri el: a vagyonunk pénzben való tartása rendkívül költségessé válik, így a tudatos fogyasztó igyekszik minél előbb megszabadulni tőle és átkonvertálni a vagyonát egy erősebben értéktartó eszközbe (ez lehet tartós fogyasztási cikkek, ingatlanok vásárlása, vagy esetleg menekülő devizák (USD, CHF, JPY) vagy nemesfémek vásárlása). Ekkor az egyszerű kereslet-kínálat elvén az inflálódó deviza az erős eladói nyomás alatt tovább veszít vásárló erejéből és félő, hogy a magas deviza árak miatt az egész gazdaság összeroppanhat.

                Míg esetleg az inflációs kilengéseket az aktív munkavállók könnyebben átvészelhetik béreik reál értékének igazodásával, addig olyan fogyasztói csoportok, mint a nyugdíjasok, segélyből élők jelentősen veszíthetnek vásárló erejükből, mivel az ő bevételeik nominális értéken fixen vannak tartva (,legalábbis rövidtávon).

                Sokszor az ár változásának hátterében világpiaci termékek árfolyam változásának ára (réz, kőolaj, platina, gabona, stb.) állhat. Általában ezeket a változásokat a termelők igyekeznek lefedezni a szabad piacokon, hiszen az ő számukra is a kiszámíthatóság az egyik legfőbb célpont, de ez nem minden esetben működik tökéletesen. A legérzékenyebb termékek általában az energiahordozók, melyekre a fejlődő országok energiaigénye miatt egyre nagyobb a kereset a világpiacon. Ezen energiahordozók a világ össz GDP-jének még csak 4,9% tették ki 2004-ben, míg 2011 már 6,5%, ami 4,3% éves növekedésnek felel meg. (forrás: The World Bank [data.theworldbank.org])

                Ennél egyszerűbb lokális piacon fellépő kereslet-kínálati hatások is erős hatással lehetnek az egyes devizák vásárlóerejére. Ilyenkor érdemes az gazdaságban lévő javak mennyiségét (ipari termelés [GDP] + import) összevetni a gazdaságban forgó pénz mennyiségével (GNI).

                Mint láttuk az infláció szoros összefüggésben van egy gazdaság teljesítményével és azon belül is a fogyasztás alakulásával. Következő cikkeinkben az inflációt befolyásoló egyik legerősebb tényezőről, a kamatlábakról, a devizák reál árfolyamáról valamint a vagyonosodási hatásról tudhatunk meg többet, illetve, hogy ezek hogyan hatnak egy gazdaság alakulására.

                A most használt modell fellelhető minden közgazdasági alapokat oktató könyvben is. A GDP

Z = C + G + I + NX

                Mivel témánk a belső fogyasztás gazdaság ösztönző hatásának megismerése a többi változót nem, vagy konstansnak számoljuk. Tegyük fel, hogy egy zárt gazdaságban élünk, ahol a befektetések (I) és kormány kiadások (G) konstansak. A fogyasztás első sorban a bevételtől függ, valamint egyéni döntésünktől, hogy bevételeink mekkora részét takarítjuk meg. Az átláthatóság kedvéért vegyük ezt  a hányadot egy konstans számnak és jelöljük C₁-el illetve S₁-el (C₁ + S₁ = 1) . Ekkor C = C₁* Y ,ahol Y az ipari termelésből származó bevételünket jelzi (az egyenlet csak akkor helytálló ha további feltételként elfogadjuk, hogy a cégek az összes profitot kifizetik az alkalmazottaknak/tulajdonosoknak).

Z = C₁ * Y + G + I

Amikor egy gazdaság egyensúlyban van ugyan annyit termel, mint amennyit fogyaszt, ezáltal

Z = Y

Y = C₁ Y + G + I

Y - C₁ Y = G + I

Y * (1 - C₁) = G + I

Y = ( G + I ) / (1 - C₁)

            A matematikai összefüggésből látszik, hogy bevételünknek minél nagyobb hányadát fordítjuk fogyasztási célokra annál magasabb Y, vagyis ipari termelést tudunk elérni.

                Következő cikkeinkben azt fogjuk részletesebben megvizsgálni, hogy mi befolyásolja a C₁illetve S₁ állandókat, hogyan hozzák meg a fogyasztók döntéseiket és milyen hatással van ez egy gazdaság teljesítményére.